Az elfogadásról

2025.07.23

Több mint három hete történt valami, ami szó szerint földre vitt, letarolt, szinte megsemmisített. Elvett tőlem valamit, amit annyira természetesnek hittem, mint hogy levegőt veszek.


Egy idegbecsípődés miatt egyik napról a másikra lerokkantam. Mozgásképtelenné váltam. Őrjítő fájdalom, kiszolgáltatottság, megalázó helyzetek. Olyan dolgok, amiket senki sem szeretne átélni – mégis velem megtörténtek.
Sose gondoltam, hogy ez lehet - velem.


Már előtte más ok miatt átmenetileg beköltözött hozzánk az anyósom, mint ha a sors rendezte volna, hiszen ezután szükségem is lett a segítségére.

Együtt élünk, tegnapig egy szobában is aludtunk, mert nem tudtam lefeküdni a hálószobai alacsony ágyunkra.

Felfordult a családi életünk, a szabadságom elveszett. A párom reggeltől estig dolgozik, én meg négy gyerekkel és egy idős emberrel maradtam bezárva, miközben a testem cserben hagyott és teljesen másra szorultam.
Eddig sosem adtam hálát azért, hogy tudok járni, hiszen annyira természetesnek tűnt. De ezt hirtelen elvesztettem és most nyílt fel rá a szemem, hogy mekkora jelentőségű dolog, mégis mily kevésre értékeljük, amíg el nem veszítjük.


Sírtam. Pánikoltam. Kétségbeestem és feltettem minden dühömmel a szokásos kérdéseket: Miért velem? Mit rontottam el? Miért érdemeltem én ezt? 


Teljesen lehúzott a sötétség, és még egy fényt sem láttam pislákolni az alagút végén.


Aztán lassan, csendben, magamat megadva, jött az elfogadás. Nem önként. Nem tudatos döntésből. Egyszerűen nem volt más lehetőségem. Muszáj volt.


Elfogadni a fájdalmat. A korlátokat. Hogy segítségre szorulok. A megalázó helyzeteket. 

Hogy egy idegen (még ha családtag is) a legintimebb tereimben él és a magán szférám egyenlő lett a nullával. Hogy elveszítettem az életem egy jelentős részét – egy időre biztosan.


Aztán lassan, nagyon lassan… valami elindult. Megtanultam újra felülni. Aztán felállni. Néhány lépést megtenni. És lassan elkezdett csillapodni a fájdalom.


Ma már járok – ha csak járókerettel is. Három hét után először kijutottam a fürdőbe, hogy egyedül megfürödjek és tegnap este, három hét után végre a párom mellett aludhattam, a karjai között. A szabadság apró, de hatalmas pillanata volt.


Sokszor úgy éreztem, nem bírom tovább. Sokszor akartam feladni és sirattam magam, az életemet.

De aztán minden nap összeszedtem, ami erőm még maradt, ami igazából nem is értettem honnan jön. Mentem tovább. És közben tanultam, tanulok. Az elfogadást. Azt a leckét, ami minden ember életében úgy gondolom, hogy a legnehezebb.


Mert az elfogadás nem azt jelenti, hogy minden rendben van. Hanem azt, hogy nem harcolok tovább azzal, amit nem tudok megváltoztatni, hanem megadom magam. Nem úszom tovább az árral szemben, hanem hagyom, hogy az élet sodorjon arra, amerre mennem kell. Mert akármennyire küzdöttem ellene, nekem most erre kellett mennem, ez volt a feladatom.


Ez a három hét életem egyik legnagyobb leckéje volt. Azaz még most is tart, hiszen a helyzet habár mérföldekkel jobb, még tart. 


Nem váltam fénnyé, és nem vizsgáztam még ötösre az elfogadás tantárgyából. Napi szinten jönnek újabb és újabb dolgok, amik idegesítenek, amiket helyre kell tennem magamban és már anyósommal sem bírok tovább együtt élni, holott végtelenül hálás vagyok neki azért a segítségért, amit kaptunk tőle. Tart még a vizsga és csak remélni tudom, hogy sikeresen fogom teljesíteni.


Ha most épp te is küzdesz, fáj, szenvedsz – csak annyit mondok: nem vagy egyedül.


És bár fájdalmas és elmondhatatlanul nehéz, de az elfogadás nem gyengeség. Hanem egy új kezdet csendes, halk első lépése.


Ölellek : Niki

@Rise&Heal - Emelkedj és Gyógyulj
Az oldalt a Webnode működteti Sütik
Készítsd el weboldaladat ingyen! Ez a weboldal a Webnode segítségével készült. Készítsd el a sajátodat ingyenesen még ma! Kezdd el