Az az átkozott gödör
Eljött egy újabb reggel. Fekszem az ágyban, nem akarom kinyitni a szemem. Arra gondolok, hogy megint egy újabb nap, amit végig kell küzdenem, semminek nincs semmi értelme.
Hónapok óta küzdök magammal. Mindig ugyanaz a lemez.
Vannak napok, amikor jobban érzem magam, de aztán újra bele zuhanok abba a mély gödörbe. Sötét van ott és hideg. Nem szűrődik be fény, se öröm, se nevetés, se boldogság. Csak a nyirkos falak vesznek körül, és napról napra azt érzem, hogy közelednek hozzám, várom mikor nyomnak már agyon.
De nem teszik! Csak rendíthetetlenül állnak körülöttem azok a falak.
Felkelek, mert muszáj felkelnem.
Dolgom van, kötelezettségem és felelősségem. Ott vannak a gyermekeim, akikről gondoskodnom kell. Minden nap igyekszem örömet csempészni a napjaikba, de hogyan is tudnék ennél többet adni, amikor bennem sincsen semmi?
Elkezdődik a nap. Ugyanaz a monoton mókuskerék minden nap. A gyerekek, a házimunka, a fáradság, kialvatlanság, a nehézségek.
Ha vége a napnak, másnap kezdődik elölről.
De ez a mai nap mégis valahogyan más.
Nem tudom miért. Mintha nem lennék annyira rosszul, mintha nem húzna még mélyebbre az az átkozott gödör.
Úgy érzem, talán ez a nap más lehet, mint ami eddig volt. Mintha még lelkesedést is éreznék magamban. Mintha színesebb lenne minden körülöttem.
Ahogy egyre jobban elkezdem figyelni a dolgokat észreveszek több kis apróságot, amiért úgy érzem hálás vagyok.
Ezek eddig hol voltak? Miért nem láttam őket?
Kezd jókedvem lenni és kezd vissza térni belém az élet, kezd erősödni a hitem.
Ahogy erősödik bennem ez a sok jó érzés, úgy látom egyre fényesebbnek a világot. Még jobban elkezdek fókuszálni a körülöttem lévő dolgokra. Jé! Mennyi szépség, mennyi apró csoda.
Jól vagyok! Nem vagyok ideges, nem vagyok szomorú. Végre azt érzem, hogy máshogy is lehet élni, nem kell nekem mindig annak a sötét és nyirkos gödörnek a mélyén ücsörögnöm.
Ezt akarom! Így akarok élni!
Kezd szétáradni bennem a boldogság, a hála, az öröm. Kezd felszállni a szemem elől a köd, és megjelenik előttem egy csodálatos jövő képe. Egy olyan jövőjé, amire mindig is vágytam!
És hirtelen rájövök: Én vagyok a kulcs! Én vagyok mindennek a nyitja, de ugyanazzal a kulccsal egy mozdulattal be is zárhatok minden ajtót, ami elrejti előlem a szépséget és boldogságot.
Én döntöm el, hogy melyik ajtót nyitom! Én döntöm el, hogy ott maradok a gödör mélyén, vagy végre össze szedem minden erőmet és kimászok belőle.
Felállok! Megragadom a gödör tetejét és fogamat össze szorítva elkezdem felhúzni magam!
Nehéz. Nagyon nehéz.
Többször is vissza csúszok, de nem adom fel! Végül egyszer csak sikerül és én ott találom magam a gödörből kimászva a földön állva. Felállok, leporolom sáros kezeimet. Lenézek a mély és sötét gödörbe. Az az átkozott gödör! Fogva tartott idáig! Ez a gödör is én vagyok! A gondolataim és negatív hozzá állásom! Az egom, aki börtönőrként állt felelettem.
Undorodva nézek lefelé! És ott a gödör szájánál állva megfogadom, hogy én bizony oda vissza többet nem kerülök! Tudom, hogy sokszor meg fogok még botlani, de soha többet nem engedem, hogy én még egyszer oda leessek!
Hatalmas mosollyal az arcomon, szívemben tele örömmel és hittel ott hagyom azt az átkozott gödröt!